Előzetes!

VISSZA A FŐOLDALRA

”Műtét után kértem Lébényből egy könyvet, majd az Interneten mindent felkutattam a CoD™ teáról, amit csak lehetett. A klinikai vizsgálatoknak is utánanéztem, s amit olvastam, meggyőző volt. Tudtam, hogy ezek a vizsgálatok nem hazudnak, hiszen én magam is klinikai kutatásban dolgozom.  Nem csak a szomszéd néni mondja, hogy „vegye meg kedveském, mert nekem használt”, ez annál sokkal komolyabb.”

Név: dr. V. Anna
Életkor: 57 év
Foglalkozás: pszichológus, gyógyszeripari kutató
Családi állapot: férjezett, egy lánya van
Betegség: melldaganat, nyirokmirigy áttét

Anna csupa mosoly, és kedvesség. A betegségtudat távol áll tőle, ám mindent megtesz azért, hogy a négy évvel ezelőtt elvesztett egészségét visszaszerezze. Szakmáját nagyon szereti, és ha a megfelelő feladattal bízzák meg, akár két ember helyett is képes dolgozni.

- A munkámat mindig komolyan vettem, amit sok kolléga és főnök nem néz jó szemmel. A betegségem kialakulását megelőző években nagyon zaklatottan éltem, már ami a munkahelyeket illeti. Előfordult, hogy öt hónapig nem tudtam mi lesz velem, majd amikor bekerültem egy kisebb céghez, kiderült, hogy nagyon rosszul választottam. Én nem vagyok sem húsz éves, sem szőke, sem karcsú, csacsogni sem tudok, viszont értek ahhoz, amit csinálok. A hazugságot, a pletykát nagyon rosszul tolerálom, és azt is, ha nem ismerik el a szakmai hozzáértésemet. Ezen a munkahelyen nem ismerték el, sőt ahol csak tudtak, akadályoztak, hiszen ha én teljesítek, akkor a lusta kolléganőknek is fel kell mutatni valamilyen eredményt. Ez állandó konfliktushoz vezetett.  Biztos vagyok abban, hogy ez betegített meg. Sajnos, nem csak engem, hanem az egyik kolléganőmet is, akit szintén hasonló adottságokkal „vert meg” a sors.  Ki is rúgtak bennünket, mert egész nap dolgoztunk. Rettenetesen bántott, hogy a szakmai tudásomat nemzetközileg elismerik, de itt semmibe veszik. Maradtak a cégnél a csinos, ám semmihez nem értő munkatársak. Azóta a cég már tönkrement, de ez nekem kevés vigasz.

- Feltételezem, a szakmájában voltak sikeres évtizedei, hiszen nem véletlenül versengtek Önért német, angol és a holland gyógyszercégek!

- Kezdetben olyan cégeknél dolgoztam, amelyek különböző gyógyszergyáraktól kaptak megbízást klinikai vizsgálati protokollra. Különböző vegyületeket, új eljárásokat teszteltünk európai és amerikai cégeknek.
Később az egyik neves pszichológiai intézetben töltöttem közel tíz évet, majd az egyik gyógyszergyár igazgatója hívott a csapatába. Jó pillanatban érkeztem, mert okos, tiszta gondolkodású emberekkel találkozhattam és olyan munkahelyet alakítottunk ki, ahová öröm volt bemenni. A főnökeim különböző kutatásokba is bevontak, - pl. molekulafejlesztés -, de alkalmam volt pszichiáterekkel, kardiológusokkal tesztelni a központi idegrendszerre ható készítményeket, a béta blokkolókat, az antidepresszánsokat. Pontosan tudom tehát, hogy nem lehet minden embernek ugyanazt a gyógyszert felírni. Hiszen vannak A és B típusú emberek, s ennek megfelelően alapos tájékozódásra lenne szükség, mielőtt a receptet kézbe adja az orvos. Mondok egy példát. Ha valaki depressziós, azonnal felírnak valamilyen antidepresszánst. Ám arra ritkán gondolnak, hogy ha az illető aktivitását megemeljük, de az érzelmeit nem tudjuk pozitív irányba vezetni, akkor a gyógyszer pontosan ahhoz teszi elég aktívvá, hogy kiugorjon az ablakon. Ezt számos eset igazolja, azaz a beteget nagyon jól kell ismernie az orvosának ahhoz, hogy a megfelelő gyógyszert írja fel, sőt ismernie kell az életét, a körülményeit. Így amikor meghallottam az egyik miniszter szájából, hogy a háziorvos csak a legolcsóbb gyógyszert írhatja fel függetlenül életkortól, egészségi állapottól, feljajdultam. Hivatalosan is tiltakoznom kellett volna az ötlet ellen, de akkor sajnos már beteg voltam, így másokra hagytam a felháborodást. Szerencsére nem tartott sokáig ez az őrület.

- A jelen helyzete ismeretében ez a kiváló munkahely megszűnt. Miért?

- Rendszerváltás, nyugdíjazás, manager váltás, privatizálás. Aki produktív volt, kirakták. Ekkor az egyik angol partner cég vezetője Angliába hívott, amit el is fogadtam, s ahol közel öt évet töltöttem. Szintén nagyon szép időszak volt, de bizonyos változások miatt az is véget ért. A munkastílusomhoz nagyon közel áll az angol és a német felfogás, ezzel magyarázom, hogy eddig minden külföldi anyacég vezetőivel remekül megértettem magam. Beszélek angolul, németül, oroszul, de a hollandokkal is tudok dolgozni. E pillanatban is egy holland cég szerveződésére várok, ott kínáltak állást, pontosan olyat, amilyet szeretnék. Remélem, sikerülni fog.

- Térjünk rá a betegségére. Feltételezése szerint a rossz munkahelyi légkör, az állandó zaklatottság, a szakmai ellehetetlenítés okozta azt, hogy 2005 tavaszán az egyik reggel fürdés közben csomót észlelt a mellében.

- Igen, találtam egy csomót, de az egésznek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Gondoltam, majd az őszi aktuális nőgyógyászati vizsgálaton megmutatom az orvosomnak. Így is történt. Attól a naptól kezdve azonban felgyorsultak az események. Az orvosom kórházba küldött, ahol különböző vizsgálatokat végeztek. Én le voltam bénulva és halálra rémülve. Egyre csak azt kérdezgettem magamtól, „hogy történhetett ilyen velem, és miért most és miért ez…”.tudom, hogy ezek buta kérdések, mégis minden beteg beleesik ebbe a kérdés-csapdába. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen egy pillanat alatt megváltozik az élet, a megszokott napi program felborul. Mással, a betegséggel kell foglalkozni, ami az egész család életét megnehezíti. Szerencsémre nagyon lelkiismeretes orvosok vizsgáltak, akik gyorsan cselekedtek. Miután a biopsziát nem tudták értékelni, mert a patológus szabadságon volt, az ultrahangot végző doktornő úgy döntött, hogy azonnal kiveszik a csomót. Az is szerencsém volt, hogy a daganat nagysága nem haladta meg a 2 cm-t, ezért nem állt fenn annak a veszélye, hogy a mellemet is el kell távolítani. Tehát mondhatom azt, hogy a szörnyű bajban lelkiismeretes emberek döntöttek és cselekedtek helyettem.

- Ön olyan beteg, aki mindennek utánanéz, aki alaposan elolvassa, amit a zárójelentésre, a szövettani vizsgálatra ráír az orvos?

- Nem, ellenkezőleg. Rossz volt arra gondolnom, hogy korábban is mehettem volna vizsgálatra, ezért nem akartam rágódni, nem akartam elemezgetni, „hogy ha ekkor ezt teszem, akkor mi lett volna, stb.” Inkább elhárítottam minden rosszat, és csak a gyógyulással foglalkoztam. Azt hiszem a zárójelentést, a szövettani vizsgálat eredményét is csak a húgom olvasta el, aki Svédországban él, és aki orvos. Később tőle tudtam meg, hogy a daganat hormon pozitív volt.   

- Mit tett a gyógyulása érdekében?

- A műtét után hat kemo, és 25 sugárkezelés következett. A férjem kineziológus, a sógornőm természetgyógyász, ők elláttak különböző tanácsokkal, hogy mit egyek, mit igyak. Én megfogadtam a tanácsaikat, de közben emlékeztem arra, hogy nyáron hallottam a Kossuth Rádióban a Névjegy c. műsort, amiben ön beszélgetett Dávid Tamás professzorral. Igaz akkor még nem tudtam, hogy mi a bajom, de azt már igen, hogy van egy csomó a mellemben. Megfogott a történet, ahogy a professzor úr megismerkedett az indiánokkal, és vizsgálták a gyógyfüveket a különböző ráktípusokra. Jó volt hallgatni. Megjegyeztem a történetet, és felírtam a tea nevét. Műtét után kértem Lébényből egy könyvet, majd az Interneten mindent felkutattam a CoD™ teáról, amit csak lehetett. Olvastam a klinikai vizsgálatokról, s az meggyőző volt. Hiszen nem csak a szomszéd néni mondja, hogy „vegye meg kedveském, mert nekem használt”, ez annál sokkal-sokkal komolyabb. Tudtam, hogy ezek a vizsgálatok nem hazudnak, hiszen én magam is klinikai kutatásban dolgozom. Ezek után megrendeltem a CoD™ teát, s elkezdtem inni. A kemót jól bírtam, amin az orvosok is nagyon csodálkoztak. A hajam ugyan kihullott, de volt étvágyam, nem voltam gyenge és elesett. Előfordult, hogy a reggeli kemo után délután dolgoztam. Senki nem vette észre, hogy beteg vagyok, hiszen a parókát feltettem, a külsőm, és a munkabírásom pedig nem változott.

- Az étkezésén változtatott valamit?

- Amit Dávid Tamás professzor könyvében olvastam, az nagyon hasonlít az én elképzelésemhez. Vagyis mindenből kell enni, de mértékkel. Nem szabad a szervezetet eltiltani sem ettől, sem attól, hiszen mindenre szüksége van. Ha megkívánom a csokoládét, eszem két falatot, de többet nem. A grépfruit és a narancs soha nem hiányozhat itthonról, s a zöldségfélék is gyakrabban kerülnek a tányéromra. Édesanyám és édesapám elhízottak voltak, keringési problémákkal, magas vérnyomással küzdöttek. Az orvos húgom a genetikai vizsgálatot is elvégeztette, akarta tudni, van-e hajlamunk a rákos megbetegedésre. Az eredmény szerencsére megnyugtatott, mert semmi, de semmi hajlamunk nincs. Ezek után a húgommal elhatároztuk, hogy „azt a luxust” nem engedjük meg magunknak, ami a szüleinkkel történt, nem leszünk elhízottak és keringési betegek. Mindketten lefogytunk, igaz, nekem a betegség is közrejátszott, de azóta az étkezésemet - ahogy említettem - teljesen átalakítottam. 7 kg-t fogytam, aminek nagyon-nagyon örülök. Jólesik az étel, jólesik a CoD tea, és a sok C-vitamin is. Azt vettem észre, hogy a szervezetem jelez, hogy mikor mire van szüksége. Nagyon okosan működik, és nagyon hálás, ha azt tesszük vele, amit kíván.

 - Korábban nem jelezte a szervezete, hogy változtatásra van szüksége?

- De igen, csak nem foglalkoztam magammal, azaz nem kerestem az okokat. Amikor a legtöbb problémám volt a munkahelyemen, allergiás, majd asztmás lettem. Nagy dózisú szteroidokkal kezeltek, de ezt én csak utólag tudtam meg. Nem foglalkoztam akkor azzal, hogy milyen gyógyszert kapok, csak az érdekelt, hogy másnap mehessek dolgozni. Nem mondták meg a gyógyszer mellékhatását, gondolom nem akartak megijeszteni. Általában a betegségek nem nagyon foglalkoztattak, túl akartam lenni rajtuk. Fiatal koromban rövid ideig szedtem fogamzásgátlót, majd miómám lett és eltávolították a méhemet. Nem szülhettem, de ekkor sem estem kétségbe, a férjemmel örökbe fogadunk egy két és fél éves kislányt, aki ma már főiskolás, s Amerikába akar tovább tanulni.
 
- Említette, hogy a család élete felborult, amikor Ön megbetegedett. Hogyan alakultak át a szerepek?

- A húgom többször hazautazott Svédországból, és anyagilag is támogatott. Ám addig is, amíg nem tudott jönni, írta az e-maileket, hogy mikor, mit tegyek. Kimutatta a ragaszkodását, a szeretetét, az aggódását, s ez nagyon jól esett. A férjem passzivitásba menekült, de mindig mellettem volt, amikor szükség volt rá. A kislányom a realitásával lepett meg. Azon a napon, amikor műtöttek, bejött a kórházba, és elmondta, mi fog történni. „Meggyógyulsz, hazajössz, ezt csináljuk, azt csináljuk…” Gyógyító volt az ereje. Én akkor dühös voltam, s csak arra tudtam gondolni, hogy ez a vacak 2 cm-es csomó nem győzhet le engem. Általában derűs a lelkem, a válságokból igyekszem minél előbb kikecmeregni. A kórházi ágyon elhatároztam, hogy ez esetben is ez fog történni.

- Mit mutatnak a legutóbbi leletek? Megnyugtatóak a vizsgálati eredmények?

- Eddig semmi rosszat nem találtak, áttét nincs, és ez eléggé megnyugtató. A jövővel foglalkozom, a következő munkával, a feladattal, s ez adja az erőt a gyógyuláshoz, az élet folytatásához.
 

VISSZA A FŐOLDALRA

"A CoD™ tea hatására, valamint az intravénás C-vitaminnak köszönhetően a májenzim értékek 200-ról a normál értékre csökkentek, a szervezetem elkezdett regenerálódni. Dávid Tamás professzor biológiai rákterápiájának köszönhetően túl vagyunk a nehezén, s ezt leletekkel is tudom bizonyítani."

Név: Regenye Imréné
Életkor: 61 év
Foglalkozás: óvónő, nyugdíjas
Családi állapot: elvált
Betegség: melldaganat

Név: Nádas Gergely
Életkor: 67 év
Foglalkozás: műszaki vezető, nyugdíjas
Családi állapot: özvegy
Betegség: májelégtelenség, vesedaganat, nyirokmirigyáttét

Erzsike és Gergely 12 éve élnek együtt. Erzsike fájdalmas válása után, Gergely felesége halálát követően kereste társát. Arra azonban egyikük sem gondolt, hogy néhány évvel később mindketten rákkal küzdenek majd. Elsőként Erzsike, alig egy évvel később pedig Gergely. Kapcsolatuk kiállta a próbát. A súlyos betegségben még jobban kimutatták egymás iránt érzett szeretetüket, és féltő gondoskodásukat.

Gergely:
Amikor egyedül maradtam, elhatároztam, olyan nőt keresek társamul, akivel jól érzem magam, aki gondoskodó, aki tud szeretni. Egy rendezvényen láttam meg Erzsikét, amikor belépett az ajtón, éreztem, vele fogom leélni a következő évtizedeket. Ő szegénykém lelkileg akkor nagyon össze volt törve, sokat sírt, az önbizalma nullán volt. Feladat volt számomra, hogy kihúzzam a „gödörből”, mint ahogy az is, hogy meggyógyuljon a rákból. Alig-alig voltunk túl a nehezén, velem kezdődtek a bajok. Az elmúlt 4-5 év tehát nem kényeztetett el bennünket, de az egymás iránti szeretetünket, megbecsülésünket, és főleg a jó kedélyünket nem veszítettük el. Dávid Tamás professzor biológiai rákterápiájának köszönhetően túl vagyunk a nehezén, s ezt mindkettőnk leleteivel tudom bizonyítani.

- Kezdjük Erzsike történetével. Mikor, és hogyan derült ki, hogy a mellében daganat van?

Erzsike:
Óvónőként dolgoztam, a férjemmel és a két gyermekünkkel kiegyensúlyozott, mondhatnám boldog családként éltünk. Reggel együtt indultunk, a férjemmel elvittük a gyerekeket az iskolába, utána engem kitett az óvodánál és elment dolgozni. Délután pedig mindannyiunkat felvett és mentünk haza. Én különös gondot fordítottam a szűrővizsgálatokra, annál is inkább, mert gyerekek között dolgoztam. Tíz éven keresztül évente elmentem mammográfiára, nőgyógyászati vizsgálatra és laborvizsgálatra. Ma már tudom, hogy nagy hibát követtem el, hiszen a mammográfia olyan erős röntgensugárzás, hogy csupán 3-4 évente lett volna szabad alávetni magam. De ezt nekem senki nem mondta! Ma már meg vagyok győződve arról, hogy a gyakori sugárterhelés okozta a rákos elváltozást. Ezt azonban bebizonyítani nem tudom, az orvosok - akiket faggattam erről - diplomatikusan csak annyit válaszoltak, hogy ez is a lehetséges okok között szerepel.
Tehát 2004-ben ismét teljes kivizsgálást kértem. A mammográfián közölték, hogy menjek be a főorvoshoz konzultációra. Rosszat sejtettem, hiszen a tíz év alatt ilyen egyszer sem fordult elő. Mondanom sem kell, reszkettem a félelemtől.
”Baj van – mondta a főorvos -, mert találtunk egy 9 mm-es daganatot.”
Ott helyben mintát vettek, s két napra rá már műtöttek is. Ez 2004 júliusában volt.
Sírva ébredtem, mert rettenetesen féltem, hogy el kellett távolítani a mellemet. Szerencsére meg tudták menteni, de a vágás nagyon csúnya lett. Próbáltam magamat nyugtatni, Gergely is vigasztalt, de nagyon nehezen dolgoztam fel azt, hogy a nőiességem „ékét” megcsonkították. Szégyelltem Gergely előtt a betegséget, s ezt minden biztatása ellenére is nehezen tudtam magamban leküzdeni. A műtét után harminc sugárkezelést kaptam, szerencsére kemot nem, mert a nyirokmirigyekben nem találtak rákos sejteket.
A sugárkezelések alatt igyekeztem túltenni magam a történteken. Ismét munkába álltam, mert teljes értékű embernek akartam érezni magam, akinek semmi baja nincs. 

- Mikor kezdte inni a CoD™ teát? Hogyan talált rá, és mikor?

- 2004-ben – akkor még nem tudtam, hogy beteg vagyok – láttam a tv-ben Dávid Tamás professzor műsorát. Megjegyeztem, amit mondott, mert érthető, világos mondataival egészen más megközelítésben hallhattam a rákról, a gyógyulásról, ugyanakkor nagyon örültem annak, hogy nálunk nincs ilyen probléma, - akkor még úgy gondoltam - ez a betegség elkerült bennünket. De az örömöm nem sokáig tartott, hamarosan szembesültem azzal, hogy minden elővigyázatosságom ellenére utolért ez a rettenetes kór. Eszembe jutottak Dávid Tamás professzor mondatai, valamint a CoD™ tea, és azonnal telefonáltam Lébénybe. A sugárkezelés előtt kezdtem el inni, s azóta már a 40. doboz teát főzöm magamnak és Gergelynek.

- Amire sajnos azért van szükség, mert Gergely is megbetegedett. Szokatlan dolog, hogy egy házaspárnál szinte egy időben diagnosztizálják a rákos megbetegedést. Gergelynél milyen előzmények után jelentkeztek a tünetek?

Gergely:
- Álmomban sem gondoltam volna, hogy én is megbetegszem, bár ha jobban belegondolok, évekkel korábban már voltak erre utaló jelek. Én ugyanis az orenburgi gázvezeték építésén dolgoztam, s amikor hazajöttem, rendszeresen kellett járnom szűrővizsgálatra, mert nagyon sok munkatársamnál jelentkeztek furcsa tünetek, furcsa betegségek. Nálam „csak” a májban fedeztek fel egy foltot, de ennek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, annak ellenére, hogy a májenzim értékek 200 körül jártak. Annyit tanácsoltak, hogy évente menjek vissza kontroll ultrahangra.
2004 decemberében még mindent változatlanul találtak, ám 2005 októberében furcsa fájdalmaim kezdődtek. Nagyon erős görcsök jelentkeztek baloldalon a hátamban, amit a háziorvos reumatikus megbetegedésként diagnosztizált. Elküldött fürdőbe, ahol masszíroztak, gyúrtak, de mindez természetesen csak rontott a helyzeten. Nyomatékosan kértem a háziorvost, utaljon be hasi ultrahangra, mert szerintem a vesémmel lehet valami probléma. Végül 2006 januárjában az ultrahang rendellenességet mutatott, onnan elküldtek CT-re, ami már jelezte az 5 cm-es daganatot. Ezt követően nagyon gyorsan kellett cselekedni, mert a daganat nőtt, vagyis időm sem volt átgondolni, egy héttel később már ki is vették a vesémet.  Az orvos örömmel közölte, hogy a műtét jól sikerült, a daganat ugyan áttörte a vese falát, de a lépemet ennek ellenére meg tudták menteni. Kemót nem javasoltak, sugarazni pedig azért nem lehetett, mert a lépet nem tudták megkerülni, azt pedig veszélyes lett volna sugárzásnak kitenni. A műtét nem viselt meg, hamar talpra álltam, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy már az ultrahang után, vagyis 2006 januárjától ittam a CoD™ teát. Erzsike a kórházba is minden áldott nap behozta, amiért a mai napig hálás vagyok neki.

- Én azonban emlékszem arra, hogy a „Gyógyultak Klubjában” 2007 végén igen legyengült, rossz állapotában találkoztunk. Akkor éppen kemoterápiás kezelésre járt. Miért döntött úgy az orvos, hogy mégis szükség van az infúziókra?

- 2007 júniusában ismét nagyon kezdett fájni a hátam. Az orvosom elküldött PET CT-re, ami kimutatta, hogy a hasi aorta mellett három megnövekedett nyirokcsomó található. Azonnal eldöntötték, hogy műteni kell. Ismét felvágtak, de ekkor már a lépet is eltávolították. Műtét után két hónappal megismételték a PET CT-t, aminek az eredménye lehangoló volt. Ugyanott, ahol a műtét előtt, egy új, 19 mm-es nyirokcsomót találtak. Ezek után komplex kemo- és sugárkezelést ajánlottak. Nehezítette a helyzetet, hogy a műtét helyén egy csúnya tályog keletkezett, vagyis kezdtem magam egyre rosszabbul érezni.
Ennek ellenére elkezdték a kemo kezelést, amit 3 hetes időszakonként ismételtek, közben pedig sugaraztak. A negyedik kemo után nagyon rosszul lettem, fizikailag és lelkileg is borzalmas állapotba kerültem. Az orvosom megismételte a PET CT-t, ami nem javulást, hanem a nyirokcsomó növekedését mutatta. Ekkor döntöttem úgy, hogy a továbbiakban nem veszem igénybe a kemót, hanem kizárólag a biológiai rákterápiát követem. Aláírattak velem egy lemondó nyilatkozatot, amit én boldogan megtettem. 2007. augusztusában - konzultálva Dávid Tamás professzorral és  lébényi orvosaival - elkezdtük az intravénás C-vitamint. Miután egy vesém van, kezdetben 3x5000 mg-ot kaptam, de miután nagyon jól reagált a szervezetem, felemeltük 3x10000 mg-ra.
Talán nem hiszi el, de egy hónap után bizonyítottan elindult a javulás. Repülni tudtam volna, úgy éreztem, hogy napról napra fiatalodom, némi túlzással 20 évesnek éreztem magam. Elmúlt a rossz közérzet, a levertség, ami addig igen megviselt, mert rányomta a bélyegét a napjaimra. És ami a legérdekesebb: a CoD™ tea hatására, valamint az intravénás C-vitaminnak köszönhetően a májenzim értékek 200-ról a normál értékre csökkentek. Ezt az orvosok csodálkozva nézték, hiszen ezek az értékek nagyon ritka esetben szoktak csak javulni.

- Jelenleg hogy érzi magát, mit mutatnak a legutóbbi leletek?

 - A nyirokcsomó egyre kisebb, az utóbbi évben minden kontrollvizsgálat javulást mutatott. Erzsikével megbeszéltük, hogy csakis előre nézünk, s igyekszünk követni mindazt, amit Dávid Tamás professzor előadásain hallunk.  Rendszeresen járunk a Gyógyultak Klubjába, és a tv-ben is nézzük a műsorait. Sok ismerősnek elmondjuk amit hallunk, akinek tudunk segítünk, küldjük a klubba, hiszen sajnos egyre több és több a rákos beteg. Sokan, akik klubtagok lettek, azóta már gyógyulnak, mert isszák a teát, és kapják az intravénás C-vitamint.

- Erzsikével csak felületesen beszéltünk arról, hogy az ő esetében mi is okozhatta a melldaganatot. Feltételezi ugyan, hogy a gyakori mammográfia volt a kiváltó ok, de talán lelki tényezők is legyengíthették a szervezetét. A válás – ahogy Ön mondta – megviselte, hiszen még a megismerkedésük idején is sokszor elsírta magát. 

Erzsike:
Említettem, hogy a férjemmel boldogan éltünk, reggel együtt indultunk munkába, délután pedig együtt mentünk haza. Egyik nap, - 32 év házasság után – telefonált az óvodába, hogy ne várjam délután, mert nem jön értem. De nemcsak aznap, hanem másnap sem, és ezután már semmikor. Elköltözik, elhagy, éljek tovább boldogan. Először azt hittem, viccel, valamilyen tréfa az egész. Amikor megértettem, hogy mindez komoly, összeroppantam. Nem tudtam hazamenni, forgott velem a világ, a lányomnak kellett értem jönnie. Akkor már volt egy unokánk, de az sem érdekelte. Eltűnt, nem is találtuk meg. Ügyvéden keresztül tárgyaltunk egymással, s végül elváltunk. Azóta már született még egy unokánk, de ez sem érdekli. Sem a gyerekeivel, sem az unokáival nem tartja a kapcsolatot.

- Kiderült, hogy mi volt az oka, miért hagyta el a családját?

- Az ok nagyon egyszerű. A munkahelyén szerelmes lett egy húsz évvel fiatalabb nőbe. Ennyit tudtam meg, de részleteket nem akartam kideríteni. Nem szerettem volna, hogy még jobban fájjon. Remény nem volt arra, hogy visszakapjam, kényszeríteni pedig senkit nem lehet a házasságra. Elengedtem, de máig rettenetesen fáj, ami történt. Fáj, mert nem tudom miért nem mondta le, miért nem beszélte meg velem. Persze, naiv dolog feltenni ilyen kérdéseket, hiszen tudok rájuk válaszolni. Nyilván gyávaságból nem szólt, kerülni akarta a konfliktust, a jeleneteket. Sajnálom, hiszen ha nem így ment volna el, tarthatná a kapcsolatot a gyerekeivel, látogathatná az unokáit. Önmagát fosztja meg attól, ami 32 évig az életét jelentette. Rettenetes volt rájönnöm arra is, hogy amennyire boldognak látszott a házasságunk, annyira nem volt az. Ennek a tudata a mai napig felzaklat.
Később kiderült, hogy a fiam házassága is válságba jutott, az akkor tíz éves kislányát az édesanyja elzárta, még én sem láthattam. Hat év elteltével találkozhattunk csak vele, amikor már szinte felnőtt volt. Nem láthattuk felnőni, nem lehettünk részesei az életének. Ezek a lelki sebek nagy károkat okoztak bennem, ehhez még hozzájárult a meggondolatlan gyakorisággal végzett mammográfia, ami együtt rákos daganathoz vezetett.  A „miért”-re tehát máris megkaptuk a választ.

Gergely:
- Most már túl vagyunk a nehezén. Az első perctől kezdve bíztam abban, hogy még sokáig együtt élhetünk. Meg vagyok győződve arról, hogy mi ketten azért találkoztunk, hogy a betegségben tudjuk egymást segíteni, ápolni. Sem Erzsike, sem én nem élnénk már egymás nélkül. Igyekszünk széppé tenni a napjainkat, és segíteni másokon.  Ez a feladatunk.

VISSZA A FŐOLDALRA
 

”Ebben a szörnyű, kilátástalan helyzetben professzor úr határozottsága adott erőt. Alig vártam hogy hazaérjek, s elkezdjük a CoD™rendszert. Feri naponta háromszor itta a CoD™teát, kétszer a VitalPlust, hetente háromszor kapta a 10000 mg C-vitamin infúziót, a köztes napokon szájon át szedte az 1000 mg-ot, beadtuk az Iscador injekciót, s csodák csodája, kezdett erősödni.”

Név: Kürti Ferenc
Életkor: 55 év
Foglalkozás: fizikai munkás, rokkant nyugdíjas
Családi állapot: házas, egy lánya és egy fia van
Betegség: tüdőrák, nyirokmirigy áttét

Máig emlékezetes számomra, amikor 2007. január 5-én Ferenc felesége, Rózsa  eljött a Gyógyultak Klubjába. Sírva mondta el férje betegségének történetét, és segítségért könyörögött. „Semmi reményünk nem maradt, csak Dávid Tamás professzor úr!” - mondogatta. A leleteket látva, nem túlzott. Ferencnek, a férjnek, az apának mindössze néhány hetet adtak az orvosok. Ma pedig, 2009 elején az 55 éves férfi gyógyultnak érzi magát. A leletek is igazolják, hogy nem  káprázat, ami vele történt. A tüdejében lévő öklömnyi daganat 1.5 cm-re zsugorodott. Kezelőorvosa a legutóbbi leletére ráírta: „Regressió tapasztalható, tennivaló nincs!” Úgy hiszem, ennél nagyobb öröm nem érhette a családot.

Rózsa:
Azon a januári napon, amikor meghallgattam Dávid Tamás professzor előadását, igen megrémültem, hiszen többször kihangsúlyozta: ahhoz, hogy legkisebb remény is legyen a gyógyulásra, minimum 5-6 hónap életelvárásra van szükség. Én pedig tudtam, hogy a férjemnek ennél sokkal kevesebbet mondtak az orvosok. Ebben a szörnyű, kilátástalan helyzetben professzor úr határozottsága adott erőt, mert amikor megnézte a leleteket, a szemembe nézett és annyit mondott, „azonnal el kell kezdeni, egy napot sem szabad tétlenkedni, nincs idő!” Alig vártam tehát, hogy hazaérjek, s elkezdjük a CoD rendszert. Reménykedtem, hogy mindaz, amit professzor úrtól hallottam, segíteni fog a férjemen.

- A tüdőrák nem egy-két hónap alatt alakul ki, gondolom Ferenc esetében is voltak figyelmeztető jelek, tünetek.

Ferenc:
Gyerekkoromban kezdtem el dohányozni, később az alkoholt sem vetettem meg. Amikor többet ittam, többet is dohányoztam, és fordítva. A sör és a pálinka minden napi italom volt, de a bor is gyakran előkerült. Egy szép nap aztán kezdett fájni a hátam, a derekam, s amikor a reumatológus megvizsgált, a mellkas lelet alapján beutalt a tüdőgondozóba, mondván a jobb oldalon vizesedést lát. Akkor már köhögtem is, és un. nehéz légzés alakult ki nálam. Fáradékony voltam, amit én az 50 évvel, és persze a kimerítő fizikai munkával magyaráztam. A tüdőgondozóban az un. COPD-t állapították meg, ami azt jelenti, hogy az idült hörghurut és a tüdőtágulat egy időben támadja meg a légzőrendszert. Nem szépíthetjük, ez a betegség a dohányzás következménye. Kezdődő gerincsérv, ízületi problémák tetézték a bajt, tehát a szervezetem kezdte felmondani a szolgálatot. Ám én még mindig nem láttam be, hogy változtatnom kell az életmódon, azaz elsőként a cigarettát, utána pedig a poharat is le kellene tennem. De sajnos a megszokás szörnyű dolog, az ember mindent kitalál, hogy újra és újra rágyújtson és teletöltse a poharát.

- Kapott gyógyszereket a COPD-re?

- Rengeteg gyógyszert kaptam. Ilyen adagolót, olyan beszívót, amolyan kapszulát. Használtam is, de nem sokat segített. Ellenben a közérzetem romlott, a fejfájás, a hányinger mindennapos tünet lett. A COPD miatt leszázalékoltak, fizikai munkára nem engedtek, igaz, nem is tudtam volna dolgozni. Időnként vissza kellett mennem a tüdőgondozóba, amikor légzésfunkciót végeztek, átvilágítottak, felírták a szívókákat, a gyógyszereket és hazaküldtek.


- Ekkor még mindig dohányzott?

- Sajnos igen. 2007-ben aztán egyre többször kaptam tüdőgyulladást. Az orvos felírta az erős antibiotikumokat, ilyenkor feküdtem pár napig, aztán jobban lettem. Azon az őszön azonban nem akart lemenni a 42 fokos láz, rettenetesen köhögtem és fulladtam. Rózsa nagyon megijedt, privát betegként vitt el a tüdőgyógyászhoz, akihez két hétig rendszeresen jártunk, ám én egyre rosszabbul lettem. A rengeteg tablettától az egész testem tele lett kiütéssel, a gyomrom kikészült, ödémás lett a lábam, ám mindezek ellenére a lázam nem ment le, s a köhögés, fulladás sem szűnt meg.  Amikor megjelentek rajtam a kiütések, Rózsa felhívta a főorvosnőt, aki azt mondta, ne törődjek a kiütésekkel, szedjem tovább a gyógyszereket, s másnap majd menjünk be hozzá. Másnap ismét készített egy röntgent, - a sokadikat -, ám ekkor nagyon gyorsan beutalt a tüdőkórházba, ahol komolyabban megvizsgáltak. Kiderült, hogy a tüdőm nagy fokú gyulladásban van. Ekkor még egy szót sem szóltak a daganatról, ám sürgősséggel átküldtek a közeli tüdőszanatóriumba. Ott az orvosok az összes gyógyszert leállították, s elindult a lavina. Vérvétel, CT, újabb röntgen, tüdőtükrözés, biopszia, és szövettan következett.

Rózsa:
- Én máig nem értem, hogy egy tüdőgyógyász, aki ráadásul főorvos, hogy a csudába nem ismeri fel - a sokadik röntgenfelvétel után sem - a daganatot. Az nem egy nap alatt fejlődött ki, könyörgöm! Két évig vizsgálgatta, több tucatszor átvilágította, de nem vette észre, hogy a tüdején ujjnyi folyadék és egy ököl nagyságú daganat van a jobb felső lebenyben. Akkora volt a daganat - ezt leírták - hogy behatolt a szívburokba! Az áttétek  pedig a nyakától a hasüregig értek. Csoda-e, ha fulladt, és állandóan tüdőgyulladása volt? Ennél a főorvosnőnél voltunk privát betegként is, elég sokat fizettünk a vizsgálatokért, de mintha az ablakon dobtuk volna ki a pénzt. Allergiáról, asztmáról, COPD-ről beszélt, csak egyről nem, a daganatról! A külső jelek is önmagukért beszéltek: a domború körmök és a duzzadt szemhéj! Minden orvosi könyvben benne van, mint a tüdőrák első jele! Én elvenném a diplomáját, az biztos!

- Mikor tudták meg, hogy nagyon-nagy a baj, hogy Ferencnek hatalmas daganat van a tüdejében?

Ferenc:
- Amikor minden vizsgálatot elvégeztek, bejött az orvos, és azt mondta, hogy nagyon súlyos, IV-es stádiumú rák, áttétes a nyirokmirigyekbe, kioperálni nem lehet a daganatot, gyógyíthatatlan, menthetetlen vagyok, ám történhetnek még csodák. Elmondta, hogy megműtenek, meglátják, lehet-e tenni valamit. Nekem az a gyanúm, hogy csak kinyitottak, és vissza is varrtak. A zárójelentésre azt írták, hogy a jobb felső lebenyt oldották, mert rá volt tapadva a bordára, valamint mintát vettek a nyirokmirigyekből. Ez a műtét 2007. december 20-án történt, s nyolc nap elteltével visszavittek a szanatoriumba.2008.január 9.-ig kezeltek.

- Hallgatva Önt, számomra már az is csoda, hogy egyáltalán hazakerült!

- Igen, ez volt az első csoda. A lázam lement, könnyebben lélegeztem, ugyan nagyon gyenge voltam, de a saját lábamon érkeztem haza. Rózsa és a gyerekek január 5-én voltak a „Gyógyultak Klubjában”, beszéltek Dávid Tamás professzorral, s január 14-én - miután mindent beszereztek – elkezdtük itthon a CoD™rendszert. Naponta háromszor ittam a CoD™teát, kétszer a VitalPlust, hetente háromszor kaptam a 10000 mg C-vitamin infúziót, mindennap szájon át szedtem5×1000 mg-ot, beadtuk az Iscador injekciót, s csodák csodája, kezdtem erősödni. Csak halkan mondom, hogy akkor már nem dohányoztam, s nem is ittam alkoholt, kizárólag zsálya teát, zöld teát és ásványvizet. De abból legalább két litert, úgy, ahogy professzor úr tanácsolta.
 
- A tüdőkórházból milyen tanácsokkal látták el? Egyáltalán, javasoltak valamilyen kezelést?

- Kemoterápiát ajánlottak, mire én megkérdeztem, hogy mi történik, ha nem veszem igénybe? Az volt a válasz, hogy „akkor bizony magukra maradnak ezzel a nagyon súlyos problémával!” Gondoltam, elkezdem, s ha nem bírom, nem megyek többet. Így is történt. Január 28-án kaptam az első kemot, de mindössze három alkalommal volt elviselhető. A negyediknél rettenetesen rosszul lettem, a hajam is kihullott, s akkor eldöntöttem, hogy „nem”-et mondok minden további klinikai kezelésre. Így is történt. Itthon folytattuk tovább a CoD™rendszert, s amikor legközelebb kontrollra mentem, regressiót állapítottak meg. A CT felvétel alapján a nyirokmirigyekből eltűntek az áttétek, és az öklömnyi daganat kezdett összehúzódni. Az egyik orvos ráírta a leletre, hogy „technikailag kivitelezhetetlen”. Ezt a mai napig őrzöm! Az egyik fiatal és kedves orvosnak elmondtam, hogy benne vagyok a CoD rendszerbe, s ennek köszönhetően gyógyulok. Láttam a szemében az érdeklődést, s abból gondolom, hogy elmondta a kollégáinak, mert egy-két orvos és nővér rákérdezett, hogy mit szedek, és mi is ez a „C-vitamin megadózis?” Azonban hallottam olyan véleményt is, hogy „biztosan rossz volt a diagnózis, vagy a leletek tévesek, azért gyógyul!”
Az azonban biztos, hogy a sokkal jobb állapotban lévő betegtársaim közül szinte már senki nem él. Minden alkalommal keresem a régi szobatársakat, de a nővérek csak a sajnálatos halálukról tudnak beszámolni.

- Ha most látnám először, nem jutna eszembe, hogy ilyen súlyos, mondhatni halálos betegségből tért vissza. Nem köhög, nem fullad, gyors a mozgása, jó a kedélye, és egészséges az arcszíne.
 
Rózsa:
- Ó, Istenem, ha látta volna! Sárga, hamuszürke, falfehér, és még ki tudja milyen színe volt, csak egészséges nem! A CoD™tea és a megadózis C-vitamin infúzió második hetében kezdett ismét élni! Javult az étvágya, visszatért az életkedve, mosolygott, felkelt az ágyból, és nem úgy nézett ki, mint aki a következő pillanatban a halálra készül! Azóta folyamatosan javul a vérképe, és a legfontosabb laborértékek tartományon belül vannak! Vagyis a csoda megtörtént, a gyógyulás elindult! 2008. Karácsonyára megkaptuk a legszebb ajándékot, vagyis a júliusi vizsgálathoz képest ismét regressió tapasztalható, a szív nem nagyobb, az aorta normális, kóros képlet nem észlelhető, a nyirokcsomók épek. Én azt mondom, ennél nagyobb ajándékra nincs szükségünk. 

- Ferenc családjában volt rákos megbetegedés? Gondolok arra, hogy a hasonló életmód, a dohányzás, a pálinka, a nehéz ételek talán azonos betegséget okoztak.

Ferenc:
- Igen, a családunk tagjai dohányoztak. Az édesapám, a bátyám tüdőrákban halt meg, a nővérem nagyon súlyos asztmás, és sajnos a fiam és a lányom is dohányzik. Gyakran figyelmeztetem őket, hogy tanuljanak a példámból, de úgy látszik, még mindig nem elég elrettentő számukra az, ami velem történt.
 
- Dávid Tamás professzor úr azt is minden alkalommal elmondja, hogy a gyógyuláshoz elengedhetetlen egy odaadó, szerető társ. Örömmel látom, hogy Önöknél ez nem hiányzik, jó kedéllyel élik meg még ezt a nehéz problémát is.

Rózsa:
- Kezdettől fogva őszintén beszéltünk a betegségről. Naponta 8-10 órát töltöttem a kórházban az ágya mellett. Előfordult, hogy én sírtam, ő pedig vigasztalt. A férjem nagyon jó ember, remek humora van, még a legképtelenebb helyzetből is képes viccet csinálni. Remekül kiegészítjük egymást, de mondhatnám azt is, hogy az Isten minket egymásnak teremtett. Én 14 éves voltam, amikor megismerkedtünk, akkor néhány évig udvarolt, majd mindenki ment a maga útján. Nekem született egy fiam, ő pedig megnősült és született egy fia és egy lánya. Hosszú évekig nem találkoztunk, de amikor mindketten szabadok lettünk, a véletlen összehozott bennünket. Hét éve költözött ide hozzám, majd összeházasodtunk. Úgy élünk, mintha örökké így lett volna. Azt többször is megbeszéltük, hogy miután mindkettőnket heves vérmérséklettel áldotta meg a teremtő, jobb, hogy ebben a korban kötöttük össze az életünket. Ma már sokkal jobban vigyázunk a szavakra, arra, hogy ne bántsuk meg a másikat.

- Mit szólt a család, mit szóltak a gyerekek a házassághoz?

Rózsa:
- Az anyósom a nyakamba borult, a gyerekek már kevésbé. A fiam négy hónapig haza sem jött, de Feri gyerekei sem repkedtek a boldogságtól. Az eltelt évek alatt azonban beletörődtek. Felneveltük őket, s csak azt kértük, ne szóljanak bele az életünkbe. Ma már közös ünnepeket, közös vacsorákat is tudunk rendezni. Ritkán találkoznak egymással, de akkor nincs probléma. A legszebb azonban az volt, hogy amikor kiderült Feri betegsége, a három gyerek együtt segített. Feri lánya az internetet böngészte, feljöttek velem Budapestre Dávid Tamás professzorhoz, a fiam a patikában megrendelte, amire szükségünk volt, és azóta is rendszeresen érdeklődnek, jönnek. Megértették, hogy a bajban össze kell fogni!
Nem figyelmeztettem őket erre, mindezt maguktól tették. Remélem, most már így marad, mert ennél többre nincs is szükségünk.
 

VISSZA A FŐOLDALRA
 

"Dávid Tamás professzor urat az Isten adja az embereknek. Sok meggyötört ember zarándokol hozzá, és ő vállalja az emberek szenvedését. Hihetetlen, ahogy küzdeni tud, és hogy bármikor csörög a telefonja, felveszi. Az egyik betegnek CoD™ teát ad, a másikat megsimogatja. Nem túlzás kijelenteni: ő az Ember és az Isten kapcsolata. Legyen áldott, én azt mondom."

Név: Mitterkó Jánosné, Czine Ilona
Életkor: 55 év
Foglalkozás: művelődésszervező, pedagógus, menedzser
Iskolai végzettség: egyetem
Családi állapot: elvált, 17 éves kislány édesanyja
Betegség: Non-Hodgkin lymphoma

Ilona felhatalmazott arra, hogy leírjam, Nyíregyházán él. Ahogy ő fogalmazott, a hitelességhez ez is hozzájárul. Én hozzáteszem: ilyen csodálatos emberrel régen találkoztam. Bemutatkozáskor kutattam rajta a betegség jeleit, nyomait, de nem találtam. Az arca rózsás, mosolygós és gyönyörű. A járása fiatalos, alakja csinos, és az egész lénye hihetetlen erőt sugároz. Éreztem, hogy ez alkalommal minden eddiginél különlegesebb emberrel beszélgethetek. És nem csalódtam.

Ilonából ömlik a szó. Öt év szenvedése, boldogsága, csodája tör ki belőle, amit nehéz könnyek nélkül hallgatni.

- Amikor Magyarországon évente 40 ezer ember hal meg rákban, akkor igen fontos, hogy fény vegye körbe az embert. Én minden gyógyult beteget úgy értékelek, mint a gyertyalángot. Mert ha mi összeadódunk, akkor ez a fény olyan erős, hogy abból a szörnyű nagy félelemből, azaz a halál öleléséből ki tudunk jönni a fénybe.

- Mindig ilyen bölcsen tudott gondolkodni?

- Szó sincs róla. Én nagyon elszánt ateista voltam, vagyis tipikus esete annak, aki azt képzeli, hogy ő a legokosabb, mert egyetemet végzett, tanult, képezte magát, tehát mindent tud a Világról. Ám nagyon nagy árat fizettem azért, hogy megtudjam, ez nincs így.
Egy idézettel kezdem. Isten azt válaszolja Jóbnak: „Bölcs akkor vagy, ha szeretsz engem. Értelmes akkor vagy, ha különbséget tudsz tenni jó és rossz között.”
 

 - Ilona, nagyon messziről kell elindulnunk. Ez a reform-étterem, itt Nyíregyházán, igazi különlegesség. Kívülről nem is sejti az ember, hogy mit rejteget a belső. Eklektikus bútorok, hangulatos lugasok, otthonos környezet, és nem utolsó sorban egészséges ételek. Mindaz, ami a mai hajszolt ember számára igen fontos. Itt megpihenhet néhány órára, és azt képzelheti, hogy tett valamit az egészségéért. Az, hogy Ön ezt emberek százainak lehetővé tette, igazán becsülendő.

- A mai eszemmel azt mondom, hogy nem kellett volna megnyitnom ezt az éttermet.
Hogy miért? Mert nem gondoltam át, hogy ez mivel jár. Először is meg kellett szerezni a biológiailag tiszta nyersanyagot, majd ízletesen meg kellett főzni, és el kellett adni. Ám ez nem csak a kereskedelemről szólt, hanem a tudatformálásról is. Hiszen a reform-konyhával azt vállaltam, hogy az emberek gondolkodását átalakítom. Ezért aztán reggeltől estig itt voltam, szinte alig aludtam. Tíz éven keresztül iszonyatos lendülettel dolgoztam. Ennyi idő kellett ahhoz, amíg a vendégek ideszoktak, amíg elfogadták. Százszor több munkát jelentett ez a konyha, mint a hagyományos, hiszen házi gyúrt tészta, hormonmentes hús, tartósítószer nélküli hozzávaló… vagyis ez munkában, költségben minden mást felülmúlt. Miután elterjedt a hírünk, jelentkeztek a lisztre érzékenyek, a tejre érzékenyek, a cukorbetegek, és hidegtálakat kértek fogadásokra, ami az egyik legnehezebb feladatot jelentett. Ehhez aztán meg kellett találnom a megfelelő munkatársakat is, akik velem együtt gondolkodtak, akik számára nem volt idegen mindaz, amit én elképzeltem.

- Közben nem érezte, hogy kifáradt, hogy pihenésre lenne szüksége?

- Nem, hiszen egészséges ételeket, táplálékokat tettem a saját asztalomra is. Éltem az üzletasszonyok zajos életét, divatosan öltözködtem, állandó készenlétben álltam, fogadásokat szerveztem, vagyis az életemben a nap 24 órája foglalt volt.  Aztán 2003-ban, egy reggel éreztem valami furcsát. Nem tudtam rendesen nyelni, a nyelvgyöknél valami akadályozott. Akkor éppen a városi kórház egyik főorvosának a 80. születésnapjára vittem hidegtálat, terítettem a svédasztalt, s megkértem, nézzen meg, mert valami nincs velem rendben. A főorvos megvizsgált, és közölte, hogy van ott egy apró ciszta, ne aggódjak, másnap leszedik, és mehetek haza. Így is történt. Másnap bementem, megoperáltak, ám nem engedtek haza. Már tíz napja feküdtem a kórházban, és még mindig nem mondott senki semmit. Amikor már követeltem a diagnózist, az osztályos orvos behívott a szobájába.  Elmondta, hogy át kell mennem a hematológiára, mert a szövettan Non-Hodgkin lymphom-át állapított meg. Persze – mondta – még sok vizsgálat következik majd, amiből egyértelműen kiderül, mi a bajom, de ezt mindenképpen végig kell csinálnom. No, akkor megfordult velem az iroda, azt sem tudtam, miről beszél a doktornő. Hazamentem, és kezdtem kutatni a könyvekben, az Interneten. Amikor erről a betegségről mindent elolvastam, már a lakás is forgott velem. Nem értettem semmit, hiszen nem ittam, nem dohányoztam, és nem is volt panaszom. Ám más választásom nem lévén, be kellett mennem a kórházba, ahol szó szerint „szétszedtek”. Csontvelő vizsgálat, CT következett, majd gyomor-, végbéltükrözés, és még felsorolni sem tudom, hogy mi minden. A végén azt közölték, hogy hat kemoterápiára lesz szükségem, s bár meggyógyítani nem tudnak, néhány évet még élhetek. Ez a mondat okozta a pánikot, ami oda vezetett, hogy a férjem még három orvoshoz elvitt. Sajnos Debrecenben, Budapesten is ugyanezt mondták, vagyis hogy nem ígérhetnek semmit, kezelnek, amíg tudnak, de nagyon kevés esélyem van az életben maradásra. Csupán egyetlen különbség volt az orvosok véleménye között, az, hogy Debrecenben a hat kemoterápia helyett csak hármat javasoltak.

- Egy ilyen sokkhatás mit indít el az emberben? Védekezik, dacos és elutasító lesz, vagy egyszerűen csak megadja magát?

- Az orvosom azt mondta, hogy a kemoterápia mindent le fog bennem bombázni, de bízzunk abban, hogy utána csak a jó sejtek épülnek fel. Ez volt a felajánlott lehetőség, tehát ezzel éltem. Arra gondoltam, hogy ki fogom bírni, hiszen erős vagyok. A kislányom 12 éves volt, muszáj volt tennem valamit. 2003 augusztusában tehát befeküdtem a kórházba, és megkaptam az első kemoterápiát. Reménykedtem a gyógyulásban, mert az elsőt viszonylag könnyen elviseltem. A másodikra szeptemberben került sor, ám ekkor bekövetkezett a legrosszabb. Miután a hat órás infúzió után hazamentem, leírhatatlan fájdalmak és rosszullét következtében éjszaka összeestem, elájultam, s csak két nappal később, a kórházban tértem magamhoz.  Amikor azonban fel akartam kelni, nem tudtam. Akkor mondták el, hogy valamilyen okból(!) három csigolyám, az ötös, a tizenegyes, és a tizenkettes összeroppant, tehát ágyhoz vagyok kötve. Azon kaptam magam, hogy mozdulatlanul kell feküdnöm, és pelenkáznak. És még mindig nincs vége. A nővér kesztyű nélkül, piszkos kézzel kötötte be az infúziót, vagyis megfertőzött, és én két napra rá szepszist kaptam. El tudja képzelni egy kemoterápiával lebombázott szervezetet, összeroppant csigolyákkal és vérmérgezéssel? Egy lyukas fillért nem adtak az életemért. Azonnal átvittek Debrecenbe, ahol Lázár főorvos úr – akinek áldom a nevét - elhatározta, hogy megmenti az életemet. Két hétig feküdtem élet-halál között 42 fokos lázzal. Amikor visszatértem az életbe, hazaengedtek. Pelenkáznom kellett magam, miközben a gerincemben iszonyatos fájdalmat éreztem. Ordítottam, pedig nem vagyok kényeskedő. Ennek ellenére semmiképpen nem akartam visszamenni a kórházba, ezért az orvosok jöttek hozzám, hatóránként fájdalomcsillapító injekciókat beadni. Négy nap után aztán mégis megadtam magam. Beismertem, hogy be kell feküdnöm a kórházba, mert ki kell deríteni, mi okozza ezt a pokoli fájdalmat. Feltöltöttek izotóppal, és azt közölték, hogy áttét van a gerincben, tehát folytatni kell a kemoterápiát. Lázár főorvos azonban állította, hogy ez nem áttét, hanem a szepszis okozta ödéma, amit nagyon erős antibiotikummal ki lehet kezelni. Vállalta a felelősséget, és elkezdte az infúziós, injekciós terápiát. Pokolian éreztem magam, az emésztésem is leállt, de végül három hónap elteltével bekövetkezett a csoda. Lábra tudtam állni, - igaz, hogy fűzőben – amit a legszkeptikusabb orvosok is csodának tartottak. 
A legszörnyűbb azonban az volt, hogy az alapbetegséggel már senki nem törődött. Szinte feledésbe merült, hogy miért is kerültem be a kórházba, miért is kellett engem megműteni, kemózni? Bátran kijelenthetem, hogy minden szörnyűség csakis azért következett be, mert ezt az iszonyú sejtmérget engedtem beadni. Ha akkor okosabb és tájékozottabb vagyok, biztos, hogy nem egyezem bele a kezelésbe.

- Ahogy fogalmazott az elején, „elszánt ateista” volt. Már nem az?

- Határozottan kijelenthetem, hogy nem. Hosszú utat jártam be, míg hívő lettem.
De kezdem az elején. Tipikus szocialista gyerek voltam, kisdobos, úttörő, majd KISZ-tag. Édesapám agrármérnök volt, édesanyám pedagógus. Természetesen nem kereszteltek meg, és nem jártunk templomba. Tipikus esete a Csipkerózsika mesének, aki elől elzárták a rokkát. Én 19 éves koromig nem láttam Bibliát, és nem tudtam, hogy van Isten. Érettségi után azonban találkoztam a nagy szerelemmel, és egyetem helyett férjez mentem. Adventista családba kerültem, és az anyósom kezembe adta a Bibliát. Ám én nagyon vad voltam, elutasítottam mindent, ami más volt, mint az én ateista felfogásom.  Az anyósom azóta már meghalt, de ha lehetne, bocsánatot kérnék tőle.

- Miért?

- Az anyósom mindig azt mondta, hogy az Isten csodákra képes. Az első kemo infúzió után úgy okoskodtam, hogy ha a tudomány csak erre képes, akkor én elolvasom a Bibliát.  Elkezdtem, és azóta már négyszer olvastam el. Rájöttem, hogy a Biblia maga az élet. Mindenre – a születésre, a gyerekkorra, a felnőttkorra, a boldogságra, a betegségre, a csalódásra, a halálra - kódok, axiómák vannak. Mit is mond Isten a betegségről?
 „Bízzál bennem teljes elméddel, a saját értelmedre ne támaszkodjál, minden utadban engem keress. Én igazgatom a te útjaidat, és egészség lesz az a te testednek, és csontjaidnak megújulás.”
Ha nagyon sarkítva fogalmazok, akkor Isten engem a második kemo után kivont a forgalomból. Vagyis megmentett.
Az ágyban mindig azt kértem, hogy Isten, add meg nekem Ábrahám hitét! . Segíts, hogy ez a halandó test a halhatatlansággal tudjon együtt létezni!
 És az imám meghallgattatott! Az orvosok, élén Lázár főorvossal igen csodálkoztak, amikor rohamosan gyógyulni kezdtem. Igaz, mindent megengedett, amit csak akartam. Beszéltem neki Dávid professzorról és a CoD™ teáról, hiszen akkor már elolvastam a „Segítség Rák esetén” című könyvet. Egy betegtársam adta a kezembe az első kemoterápia alatt. Kértem tehát Lázár főorvost, engedje meg, hogy a férjem minden nap behozza nekem a teát, és ihassam. Megengedte, és én nagyon hálás voltam ezért. A férjemnek is, aki minden nap időben érkezett a frissen elkészített teával.

- Vagyis a testnek meg kell adni, amire szüksége van, de a lelket kell először meggyógyítani?

- Ebben a misztériumban szinte megmagyarázhatatlan a lélek szerepe. Én sokat olvasok, de nem jutottam előrébb, mint a nagyok. Einstein azt mondta, hogy az Ember meghajlik a Teremtő intelligencia előtt!
Ezért voltam dühös, amikor a kórterembe bejött egy orvos, és azt mondta, hogy aki erős, az meggyógyul. Megkérdeztem, hogy milyen akaratról, erőről beszélnek itt, amikor a mellettem fekvő fiatal nő, akinek két gyereke volt, meghalt? Mindenkinél jobban akarta az életet, mégsem sikerült!
Sok sírást, sok imát, sok „miért”-et jelentett nekem a kórház. Válaszokat vártam, de rájöttem, hogy csak a „miért”-et nem szabad feltenni. Mindenki meghalt körülöttem. Egyetlen betegtársam volt, Matildka, akit két évig „vittem” magammal. Ma már megértettem, hogy neki az volt az útja, hogy haza kellett találnia. Nem mindig az az út, hogy meggyógyul valaki, és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta. Hogy éppen Te miért maradsz életben, senki nem tudja, csak Isten. Isten nélkül lehet élni, talán még könnyebb is, de meghalni, meghalni nem lehet nélküle. Én meg vagyok győződve arról, hogy ez az egész azért történt velem, hogy ne hallhassak meg Isten nélkül.
Hiszem azt is, hogy engem a lányom imádkozott vissza. Amikor a hematológián feküdtem, hónapokig nem engedtem, hogy meglátogasson. Borzalmasan néztem ki, én, aki azelőtt olyan sokat adtam a külsőmre. Amikor végül bejött hozzám, elmondta a 91-es zsoltárt, és elment. Idén áprilisban együtt utaztunk Izraelbe, Szentföldre. Ott jöttem rá, hogy a vallás nem egyenlő a hittel. A hit sokkal csendesebb, láthatatlanabb. Lejárhatod a lábadat, elmehetsz a Világ legtávolabbi pontjára, a hit vagy benned van, vagy nincs. Az Ige ezt mondja: „Ne félj, csak higgy! Légy bátor és erős, mert én veled vagyok. Én harcolok érted, az Isten. És majd meglátod magadon az én szabadításomat és a csoda jeleit.”
Hit nélkül, lélek nélkül semmi nem megy. Így vagyunk teremtve. A halhatatlanság a halandóban. Salamon is mit mondott? „Tudom Atyám, csak nem értem!”
Oly magasságos gondolatok ezek. Fel nem foghatom őket.
 

- Hogyan folytatódott az élet, amikor már itthon volt, amikor kereste az új utat?

- Itthon megtanultam járni. Először fűzőben, aztán anélkül. 2004-ben Dávid Tamás professzor itt volt a városban előadást tartani. Akkor még fűzőben jártam, de kibicegtem hozzá az asztalhoz és elmondtam a történetemet. Elmondtam, hogy iszom a CoD™ teát, és megadok mindent a testnek, amire szüksége van. Elmondtam, hogy betartok mindent, amit a könyvében olvastam, és itt vagyok, élek! Úgy láttam, hogy nagyon boldoggá tette a gyógyulásom. Dávid Tamás professzor urat az Isten adja az embereknek. Sok meggyötört ember zarándokol hozzá, és ő vállalja az emberek szenvedését. Hihetetlen, ahogy küzdeni tud, és hogy bármikor csörög a telefonja, felveszi. Az egyik betegnek CoD™ teát ad, a másikat megsimogatja. Nem túlzás kijelenteni: ő az Ember és az Isten kapcsolata. Legyen áldott, én azt mondom.

- Mikor volt utoljára vizsgálaton, mikor nyilvánították gyógyulttá?

- Én azóta nem voltam CT-n, és semmilyen vizsgálatokon. 2004-ben 100 %-os rokkantnak nyilvánítottak, majd két évre rá – miután látták, hogy tudok járni, 65%-ra minősítettek. Most 50%-ra csökkentették, de azért, mert nem voltam hajlandó elmenni CT-re. A felülvizsgáló főorvosnő nagyon kíméletlen hangon közölte velem, hogy ha ezt megteszem, ki fognak írni dolgozni. Elmosolyodtam, és azt mondtam: „Tudja kedves doktornő, ahonnan én jövök, a halál kapujából, ez a mondat olyan lényegtelenül hangzik. Az orvosok egyébként is azt mondták, hogy meg fogok halni, hogy a betegségem gyógyíthatatlan. Azóta öt év telt el, és én itt vagyok. Ám ha önök rám bízzák a gyógyulást, akkor ne zaklassanak, és ne fenyegessenek. Nem kívánok mást a törvényhozóknak, csak azt, hogy járják be ezt az utat!”
Másnap írtam egy levelet a TB-nek is, amiben ugyanezt megfogalmaztam. Választ nem kaptam, csak a tényt közölték, hogy továbbra is kapom a 77000 Ft rokkant nyugdíjat, és jelenjek meg két év múlva felülvizsgálaton. Nevetséges. Ennyit ér az ember!

- Elmondása alapján szerelemből ment férjhez, és a férje kitartott Ön mellett akkor is, amikor megbetegedett. Miért váltak el mégis?

- Harmincnégy éve vagyunk házasok, de elváltunk. Odaadtam neki az éttermet, mert én már nem bírom vezetni. Az ő kezében jó helyen van, hiszen a lányunk még csak 17 éves, nem alkalmas erre. Arra gondoltam, hogy jobb, ha az étterem változatlan marad, ha tovább él ugyanazzal az üzletpolitikával, amit én teremtettem. Bár régen nem értett egyet ezzel az irányzattal, de most tapasztalja, hogy az emberek azért jönnek ide, mert egészséges ételeket akarnak enni. Most már ő is tudja, hogy ez a jövő.

- Még mindig nem értem, miért kellett elválniuk. Minden együtt volt. Üzlet, közös gyerek, szép ház, és most már a visszakapott egészség is. Mi változott meg?

- Húsz éven át éltünk csodálatos házasságban. Végre megszületett a gyönyörű és egészséges kislányunk, ám alig volt egy éves, amikor a férjem életébe jött egy szerelem. Vártam két évet, hogy talán rendeződik a házasságunk, talán újra egymásra találunk, de nem sikerült. Aztán én is megpróbáltam mással, de ez sem működött, mert ugye nehéz szerelmet kapni, ha cipeled a múltadat.  Később megegyeztünk, hogy együtt felneveljük a kislányunkat, de nyitott házasságban élünk. Ez sem működött, mert ebbe összetörik a lélek. A betegségem alatt végig tudtam, hogy létezik a barátnő, de azt hittem, hogy a gyógyulás után együtt maradunk, hogy jó lesz együtt megöregedni. De rájöttem, hogy szereti ezt a lányt, és én nem erőltettem tovább a házasságunkat, hanem elengedtem a férjemet. Odaadtam nekik az éttermet, most ketten vezetik. Az ismerősök csodálkoznak, nem értik, hogyan tehettem ezt, de én meg vagyok győződve arról, hogy jól döntöttem. Mert ha sikerül visszajönni a halálból, és újra kapsz esélyt az életre, nem csöppenhetsz vissza ugyanabba a körbe. Nem ragaszkodhatsz a múltadhoz, és ahhoz az emberhez, aki nem ragaszkodik hozzád. Nem azt nézem, hogy mi a rossz az életemben, hanem összecsipegetem a kevés jót. Lehet mondani sok bölcsességet, a kérdés az, meg tudod-e cselekedni?

- Ekkora lelki nagyságot kevésszer tapasztalhat meg az ember… hiszen általában mindenki körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, amit egyszer megszerzett, amiért megdolgozott.

- Ki tudom mondani, hogy számomra jó az, hogy beteg lettem. Jó, mert különben soha nem ismertem volna meg a hitet és a lelki békét. Nem tudtam volna elfogadni a rosszat. Most már tudom, mi az, ami számomra fontos, és ez boldoggá tesz.

VISSZA A FŐOLDALRA
 

”Három embernek tartozom köszönettel: az I.sz. Sebészeti Klinika sebész főorvosának, az altató főorvosnőnek, és Dávid Tamás professzornak, aki a CoD™rendszerrel visszaadta az egészségemet. Szakmai tudásuk és emberségük mentette meg az életemet.”

Név: Keczely János
Életkor: 65 év
Foglalkozás: villamosmérnök, nyugdíjas
Családi állapot: házas, 4 gyermek, 6 unoka
Betegség: vesedaganat

Balatonalmádiban a Keczely család régi családi házának kertjében igazi békebeli hangulat uralkodik. A déli hőségben, a lugasban beszélgetünk, miközben énekelnek a madarak, zümmögnek a méhek, a kutya pedig a lábunk mellett heverészik. A nyugdíjas mérnök kedves időtöltése a méhészkedés, ami kiváló fizikai állóképességet kíván.

- Itt a hegytetőn nincs füst és korom, a fizikai munka pedig igen fontos a megerősödés szempontjából. Mázsákat emelek, hiszen a méhkaptárak nehezek, vágom a fát, szedem a gyümölcsöt. Boldogan teszem, mert végre tudok dolgozni. Egy évig jóformán csak feküdtem, és a tolószékben üldögéltem. Az az állapot szörnyű annak, aki soha nem lustálkodott. Külföldre jártam, autót vezettem, méhészkedtem, gazdálkodtam. Az volt az életem, s remélem mindehhez továbbra is lesz elég erőm.

- Mi volt az előzménye a vesedaganatnak? Dávid Tamás professzor előadásaiban többször hallani, hogy a rák 10-15 év alatt alakul ki egy ember szervezetében. Egyetért ezzel?

- Teljes mértékben. Az életmód, a különböző betegségek, a rossz diagnózis mind-mind „készíti” elő a rákot az ember szervezetében. Vegyük sorra az én esetemben:
1946-ban költöztünk ide, Almádiba. Édesapám építészmérnök volt, innen járt dolgozni, mellette pedig méhészkedett, amiben az egész család részt vett. A vasútállomás 4 km-re van, és nekünk mindent gyalog kellett ide felcipelnünk. Bútorokat, élelmet, s mindazt, amire szükség volt. Gyerekkoromban – főleg itt a hegy tetején – télen nagyon hideg volt, s ha melegben akartunk lenni, akkor sok fát kellett vágni.
Iskolába síléccel, korcsolyával jártunk, aminek persze voltak pozitív oldalai is, de összességében nehéz körülmények között éltünk. Megerőltettem a lábaimat, aminek – a genetikai okokat is beszámítva – az lett a következménye, hogy 15 évvel ezelőtt mélyvénás trombózist kaptam. Utána gyógyszereket kellett szednem. Vérnyomáscsökkentőt, vérhígítót, stb. A vérnyomásom azonban a gyógyszerek ellenére is magas volt, az orvosom időnként váltogatta, de az okát nem vizsgálta.
2006 nyarán kiütések jelentek meg rajtam. Először a derekam környékén, onnan átterjedt a hátamra, a mellemre, az arcomra, majd hirtelen elmúlt. Decemberben mindez megismétlődött, csak sokkal erőteljesebben. Ugyancsak decemberben egy motoros fűrészt kellett behúznom, s ekkor eleredt az orrom vére. A fül-orr-gégésznél 8 órán át tamponáltak, mire el tudták állítani a vérzést. Ez már komoly tünete és komoly jelzése volt a veseproblémának, de a vérzés megszüntetésén kívül senkit nem foglalkoztatott az állapotom, és nem is javasoltak komolyabb kivizsgálást. Pár nap elteltével a lábam kezdett fájni és dagadni, s én egyre fáradékonyabb és gyengébb lettem.
Januárban elmentem egy belgyógyászhoz, aki antibiotikumot írt fel, amitől természetesen nem lettem jobban, sőt a gyógyszer még jobban legyengített. Ezek után vért vettek, tíz nap különbséggel kétszer is, de nem találtak semmi rendkívülit. Februárban a háziorvos tapintással megállapította, hogy a lépem duzzadt, amit a magas vérnyomásnak tulajdonított, s dupla adag gyógyszert adott. Szükség lett volna hasi ultrahangra, de akkor éppen a Molnár féle egészségügyi intézkedések következtében öt hónapra adtak terminust. S ezt a XXI. században Európa közepén felelősen ki merték mondani! Annak ellenére, hogy a vérnyomásom, a pulzusom nagyon magas volt, alig tudtam menni, sőt ellátásra szorultam.

- Gondolom, akkor már érezte, hogy nagy a veszély és gyorsan kell cselekedni. Ki segítette ebben?  

- A fiam másnap felvitt Pestre ahhoz az orvoshoz, aki 15 évvel ezelőtt trombózissal kezelt. S ott, négy óra alatt tíz vizsgálaton estem át. Kiderült, hogy a lépemnek semmi baja, ellenben a bal vesémben egy hatalmas rosszindulatú daganat nyomja a hasi artériát, ami okozza a gyengeséget, a lábduzzanatot, a magas pulzust, és vérnyomást, valamint a fulladást. A tüdőm ugyanis már tele volt folyadékkal. Szükség lett volna azonnali CT-re, de ismét beleütköztünk a Molnár-féle rendeletbe. Két hónapos terminust adtak, amit csak úgy tudtunk áthidalni, hogy éjszaka a mentő sürgősséggel bevitt az egyik fővárosi kórházba, ahol másnap megtörtént a CT-vizsgálat. 

- Ha nem tévedek, ez életveszélyes helyzet volt, ráadásul a teljes kiszolgáltatottsággal és kilátástalansággal párosítva.

- Szörnyű érzés volt, senkinek nem kívánom. De még csak ezután következett a legrosszabb. Ebben a kórházban nagyon veszélyesnek minősítették az állapotomat, szóba sem került, hogy megműtsenek, ezért az egyik fővárosi klinikára küldtek. Ott egy napig ültem tolószékben a folyosón, mert a betegek százával várakoztak vizsgálatokra. Amikor rám került a sor, közölték, nem vállalják a műtétet, mert a daganat áttörte a vesefalat, a máj felé növekszik, nyomja a tüdőt, és körbeveszi a hasi artériát. Ez volt a mélypont, hiszen senki nem tudott segíteni. Visszamentünk az előző kórházba, ahol az egyik főorvosnak eszébe jutott, hogy talán az I. sz. Sebészeti Klinikán elvállalják. Ez volt a szerencsém. A fiam azonnal átkísért, ahol először alaposan kivizsgáltak, majd a sebész főorvos kimondta, amit annyira vártam: meg fognak műteni! Véleményem szerint az ország egyik legjobb orvoscsoportja dolgozik ott, minden tiszteletem az övék.

- Mikor került sor a műtétre?

- A vizsgálat március 12-én történt, s miután jött a négy napos ünnep, a műtétre 20-án került sor. Az altató orvos az ünnepek alatt bejött, és felkészített a nagyon bonyolult és veszélyesnek tartott műtétre. Hiszen a szívem kikészült az állandó 110-102-as pulzus miatt, a vérnyomásom is nagyon magas volt, tehát az altatással jelentősen kockáztatták az életemet. De éreztem, hogy végre jó kezekben vagyok, s volt egy halvány reménysugár az életben maradásra, a gyógyulásra is. A műtét 4-5 órán át tartott, az orvosoknak sikerült „kiirtaniuk” a 2 kg-s daganatot, és lefejteniük a hasi aortáról. Megmenekültem.

- Megszűnt a magas vérnyomás, és a pulzus is normalizálódott?

- Szinte azonnal. Megkönnyebbültem, s kezdtem lassan javulni. A feleségem hozta a húslevest, táplált, erősített. Amikor kiengedtek a kórházból, bottal ugyan, de menni már tudtam. Átküldtek a BM Kórház Onkológiájára, megbeszélni a további kezelést. És itt érdekes fordulatot vett a történetem. Nagyon alapos orvoshoz kerültem, aki tetőtől talpig megvizsgált, vért vett, aminek eredménye alapján akarta a kezelést eldönteni. Négyszer is voltam nála, mindig időpontra, ennek ellenére öt órát is várakoznom kellett. Rettenetesen túlterheltek voltak az orvosok, a betegek egész nap ültek a várótermekben, aminek oka nemcsak a sok beteg, hanem a mérhetetlenül megnövelt adminisztráció volt. Ekkor már Horváth Ágnes miniszterkedett, tehát csodálkozni nem lehetett semmin.
A leleteim minden alkalommal rossz eredmény mutattak, a májfunkció, a vesefunkció alapján a kemoterápiás kezelés akkor szóba sem jöhetett. Hetenként kellett visszamennem, a doktornő fel is írta a kemot receptre, amit én váltottam ki a gyógyszertárban, hogy ha majd javulnak a leleteim, el tudja kezdeni a kezelést. (Az ampullák a mai napig a hűtőmben vannak.) Ám egy szép nap bezárták a kórházat, s az orvosokat elküldték. Fogalmam sincs, hogy az én kedves doktornőm hová került, mert arról senki nem tudott felvilágosítást adni. Talán ez volt a szerencsém, mert közben megismertem Dávid Tamás professzort, akinek végül a gyógyulásomat köszönhetem.

- Emlékszem, amikor 2007 májusában eljött a Gyógyultak Klubjába, bottal járt. Sovány, sápadt és gyenge volt. Fél évvel később ismét ott találkoztunk, s szinte alig ismertem meg. Kiváló fizikai állapotban, bot nélkül, pirospozsgás arccal boldogan mondta el gyógyulásának történetét, Dávid Tamás professzor és a klub betegeinek legnagyobb örömére. 

- A bátyám katolikus pap, s nagyon aggódott értem. Miséket tartott, a hívek imádkoztak segítségért, s a csoda megtörtént. Az egyik misén ugyanis ott volt egy onkológiai osztályon dolgozó nővér, aki ismerte Dávid Tamás professzort. A bátyámmal együtt telefonáltak Lébénybe, szerencsére tudtak beszélni a professzor úrral és az ott dolgozó orvosokkal. Azonnal megrendelték a CoD™ teát, a VitalPlust, majd a Cevitolt, az Iscador Q-t és minden mást, amire szükség volt a gyógyuláshoz. A bátyám két hónapra kifizetett mindent, s én 2007 májusában elkezdem a magam gyógyítását. Miután egy vesém maradt, az infúzióba csak 7000 mg C-vitamint kaphattam, de azt minden második napon. Egyébként szigorúan betartottam az előírást, pontosan ittam a CoD™ teát, a vitaminokat, s nagy gondot fordítottam az étkezésre, és a megfelelő mennyiségű folyadékra. Két hét elteltével egyik reggel a feleségem csodálkozva mondta, hogy sokkal jobban nézek ki. Az erőm kezdett visszatérni, lassan eldobhattam a botot, s az emeletre is könnyedén felgyalogoltam. Visszanyertem a súlyomat, vagyis újra kezdtem élni. Decemberben már a régi fürge ember voltam, és lassan elkezdhettem dolgozni. A C-vitamin infúziót intenzív osztályon dolgozó nővérek adták be, akik maguk is igen csodálkoztak a javuláson, a gyógyuláson. Sajnos azóta közülük többen külföldön vállaltak munkát, mert itt nem tudtak megélni. Egyértelmű tehát, hogy én a CoD™ rendszert mindenkinek csak ajánlani tudom. A környékünkön rengeteg rákos beteg él, s aki nyitott erre a gyógymódra, azt tájékoztatom. Az orvosoknak sajnos nem beszélhetek erről, tapasztalatom szerint részükről igen nagy az ellenállás.

- A máj- és vesefunkció is normalizálódott?

- 2007 márciusában a prosztatámat is megműtötték, ott ugyan nem volt rákos elváltozás, de jelentősen megnagyobbodott, s tartottak attól, hogy később problémát okozhat. Negyedévenként járok hasi ultrahangra, és minden alkalommal a legnagyobb rendben találnak mindent. CT-re nem küldenek, mert csak onkológus adhat beutalót, de hozzá nem megyek. Távoli rokonaim között van egy onkológus, aki megnézte a leleteimet, és azt mondta, ne menjek sehová, még oda se, ahol ő van.  A PSA vizsgálat, a CEA vizsgálat eredménye negatív, a májfunkció tökéletes, annak ellenére, hogy pl. a GGT a műtét előtt és utána is 500 körüli értéket mutatott. A vesefunkció a határértéken van, a vérnyomásom 130/70, és a pulzusom is  normális. Az egész történetből én azt szűrtem le, hogy a betegnek a sarkára kell állni, és intézni a dolgait. Kétségbeejtő volt, hogy Molnár és Horváth minisztersége idején senkihez nem tudtam fordulni, akiben megbízhattam volna. Máig nincs fogalmuk arról, hogy életveszélyben lévő embereknek, akiknek minden óra számít, milyen fizikai és lelki traumát okoztak a „rendeleteikkel”. Három embernek tartozom köszönettel: az I.sz. Sebészeti Klinika sebész főorvosának, az altató főorvosnőnek, és Dávid Tamás professzornak, aki a CoD rendszerrel visszaadta az egészségemet. Szakmai tudásuk és emberségük mentette meg az életemet.
 
 

VISSZA A FŐOLDALRA